Állásinterjú és első munkanap

Nah, eljött ennek is az ideje. Annak is, hogy végre folytassam a blog írást, de annak még inkább, hogy elkezdjek VÉGRE valamit dolgozni.

Írtam blogot még egy hónapja a mobil telefon beszerzésről és a bankszámlakészítésről, de ezek a postok olyan rosszak lettek, hogy inkább nem raktam fel őket. A másik ok, amiért nem írtam, az az volt, hogy szüleim 2 hétig voltak kint velem Japánban, párom pedig 19 napot. Majd képek lesznek, csak Zolka fél, hogy több lájkot gyűjtök Facebookon, így Ő akarja a képeket előbb felrakni. 

   
Miután vissza értem Tokyoba a „nyaralásból” (csak jobb szó, híján nevezem nyaralásnak, mert én nem sokat pihentem és új dolgot sem sikerült megnéznem Japánban ez alatt az egy hónap alatt, de emellett nagyon jó volt, úgyhogy nincs panasz :D ) és elkezdhettem diákmunka után nézni.

Nagyon azt gondoltam, hogy munkás lesz melót keríteni, de az egyik osztrák barátnőm, egy év után most szeptemberben ment vissza Ausztriába, és felajánlotta, hogy megkérdezi a főnökét, hogy átvehetem e az Ő munkáját. 

Az Anna egy magán iskolában volt angol tanár kisgyerekeknek. A főnöke visszaírt, hogy szeretettel vár, és pénteken jöjjek be egy interjúra.

Őszintén szólva ennek nagyon örültem! Mármint, ne értsetek félre, nincs bajom a mosogatós, kiszolgálós, takarítós munkával, de talán egy magán iskolában ücsörögni és angolt tanítani mégis csak kellemesebb, mint egy zsúfolt boltba hajlongani vagy egy étteremben rohangálni.

Azt ugye Magyarországon is megszokhattuk, hogy állás interjúra valami parasztvakítós hülye ruhát kell magunkra rángatni, ki kell benne bírni 2 órát, amíg benyomod az első benyomást a főnöknek és a munkatársaknak, (leteszed az első benyomást? :D ) de utána haza mész, behajítod a szekrénybe, és imádkozol, hogy egy JÓ ideig ne kelljen előszedned újra. 

Japánban nem. De most komolyan, mire számítottam? :D

Már amikor Áprilisban pakoltam a bőröndömet otthon, akkor eszembe jutott, hogy el kéne vinni a kosztümömet, amit még ballagásra kellett csináltatnunk. Aztán a kosztüm feletti utálat arra sarkalt, hogy jobb helyen van az kosztüm a Magyarországi lakás szekrényében, mint rajtam vagy az itteni szekrényben. 

Jó tanács. Ha hosszabb időre jöttök ki Japánba, és mondjuk, a terveid között szerepel, hogy dolgozz is, akkor akármennyire utálod, akármennyire elégetnéd, hozd el a kosztümöd, frakkod mit tudom én milyen, alkalmai ruhádat, mert sok időt, pénzt és anyázást megspórolsz vele.

Nekem megint szerencsém volt, mert az Anna nekem adta az itteni régebbi kosztüm ruháját. (hála Istennek bele fértem, mindenhol) Csak egy fehér blúzt kellett még hozzá vennem. Az sem volt egy nagy történet, sikerült vennem egyet, ami 6000yen volt. (kb 14.000FT -.-) Ez volt az egyik legolcsóbb, de ettől is megjelentek a dollár jelek a szememben. Viszont még így is olcsón megúsztam, mert ha új kosztümöt akartam volna venni (még ha használt is) akkor csak a kabát volt 10-16.000 yen. (ez kb 20-30.000FT) és ehhez még hozzá jön a szoknya, ami szintén 10-15.000yen. 

Amit kaptam szoknya, annak egy kicsit el volt szakadva a cipzárja, de mivel új kosztüm vásárlásához elég skót voltam, ezért gondoltam majd ÉÉÉÉN megvarrom. 

Hát tartani tart, nem túl szép, de most varrtam először életemben. Számomra már az is nagy teljesítmény volt, hogy a tűt meg a cérnát felismertem a boltban. Bevallom, elsőre arra gondoltam, hogy ducktappel (szigetelőszalaggal) megragasztom, de aztán úgy döntöttem kilépek a komfort zónámból és megpróbálkozok a varrással.

Megvarrtam, elég toplákul néz ki, ezért a fehér blúzommal, ami szerencsére elég hosszú, el tudom takarni. De, szemfüles emberek felhívták erre a figyelmemet kb 5 privát facebook üzenetben, hogy kilóg a blúzom. :D

Szóval, egy kilógó blúzzal, elég bénán megvarrt szoknyával, de büszkén, illetve inkább reménykedve, elindultam pénteken délután az állásinterjúra. Teljesen felesleges volt izgulnom, mert szerintem már pusztán attól a nyilvánvalóan látható ténytől, hogy gaijin (külföldi, nem japán) vagyok megkaptam volna a melót. Ugyanis engem lehet mutogatni az anyukáknak és apukáknak, hogy IGEN, a mi intézményünkben van gaijin is, aki lehet, hogy nem tud angolul, mert nem teszteltük, de mivel gaijin ezért már eredendően tud angolul. Erről eszembe jut egy South Park részlet:

link a videóhoz

Az interjúztatóm, a mostani főnököm volt, aki szintén angolt tanít, de ő maga nem tud jól angolul. Úgyhogy az egész interjú alatt japánul beszéltünk.
Amúgy teljesen korrektnek tűnt az ajánlata. Heti minimum 3 napot kell dolgoznom (hétfő, szerda és szombat) óránként 1000yenért (ez kb. 2500Ft) félóráért 880yent kapok. Kezdés előtt egy fél órával bent kell lennem, és kifizetik az utazási költségeimet is. Ami oda vissza 600yen (kb. 1400Ft) egy napra. Az egyetlen, amit utálok, hogy ezt a hülye kosztüm ruhát minden egyes munkanapkor viselnem kell. 

Tegnap volt az első napom, és az osztályomból csak egy gyereket szeretnék agyoncsapni. Vannak nagyon kis aranyosak is azért. Az elején egy kicsit meg voltak rémülve, nem nagyon szóltak egy szót sem, de aztán eléggé kinyílt a pici szájuk. Szóval érdekes volt az egész. Annyi a dolgom, hogy a kicsik csinálják a feladatokat, utána kijönnek hozzám, leellenőrzöm, és elgyakorlom velük a párbeszédeket, plusz adok nekik házi feladatot. (ami „how are you?” és „what do you do?” szintű beszélgetések és dog, cat brother, stb. szókincs.). Az egyik gyerek csak azért idegesítő, mert folyton rendetlenkedik, nem figyel oda, és még csak véletlenül sem akar a feladatra koncentrálni.

De nem csak szerintem idegesítő, hanem a társai is mondták, neki, hogy fogja már be. Mindegy, szerintem a kis srác a normál suliban is hasonló magatartású. 

De itt nincs fegyelmezés, hanem annyi a lényeg, hogy a gyereknek megmutassuk, hogy az angol lehet FUN. Remélem azért nemsokára, átraknak valami nagyobb csoportba is.

Előtte megmutatták mit kell csinálnom. A főnököm vezette az óra első felét. Az egyik kis srác kikacsázik a tanári asztalhoz, és ki kéne mondania azt, hogy octopus (polip). A gyerkőc, szerintem teljesen jól kimondta, hogy ocotpus. Erre a főnököm kijavítja, hogy az nem „octopus”, hanem „octoPURSE”. Nagyon kellett, küzdenem, hogy ne röhögjem el magam. Azért remélem a későbbiekben is fun lesz. 

Ami még furcsaság lehet itt. Én ugyan már nem emlékszem, mert bőven az én időm előtt volt az a rendszer, amikor még úgy jártak be az emberek dolgozni, hogy volt egy kártyájuk, lyukakkal, és amikor bementél dolgozni akkor kilyukasztottad és abból tudták, hogy ott voltál.

Nagyon röhejes, de itt is ez van. Bemegyek, klikk, lehúzom a kártyát és ebből mindenki tudja, hogy igen, én ma nem linkeltem el a munkát.

Végezetül még annyit akarok mondani, hogy aki Japánban akar tanítani angolt, és az lenne a fő munkája, az kérem, gondolja meg, mert ez a fizetés itt Japánban tényleg nagyon kevés. Nekem csak egy sima pénzkiegészítőt jelent, de aki ebből akar megélni, annak legalább 3 másik melóhelyen kell mellette dolgoznia. 

Amikor Zolka itt volt, egy Ausztrál férfi lakásában vettünk ki szobát. Neki van egy felesége, aki jó japán szokás lévén, természetesen nem dolgozik. A férfi angol tanár volt, és 4 állással, hogy fent tudják magukat tartani, közben még kiadták a lakást, ahol ők is laktak, a  turistáknak is. Úgyhogy, csak az angol tanárságból, nem azt mondom, hogy nem lehet, de elég nehezen lehet belőle kijönni.

Egy diákmunkával óránként, ha szerencsés vagy keresel 1000-1200yent. (az angol tanáros full time job is ugyanígy fizet, és nem egész nap vagy bent illetve nem a hét minden napján) Egy jobb informatikusállással egy óráért keresel 2500-3000yent is. Japánban sajnos, nem igazán van diákmunka informatikusoknak. Főállásból nagyon sokat találtam, de ahhoz feltétlenül kell legalább BSCs diploma. Hozzáteszem, hogy Japánban diplomával elég egyszerű munkát találni.

A legtöbben azt csinálják, hogy Japánban a turista vízum tart 3 hónapig, addig kijönnek, keresnek itt munkát, járnak állás interjúkra, stb. és ha felvették őket, a cég kiad nekik egy, 1 vagy 2 éves munkavállalási vízumot. Turista vízummal nem lehet munkát vállalni. Míg megkapod a munkavállalási engedélyed diákmunkára az egy jó 3 hetes procedúra, és diákvízummal kell rendelkezned. 

 Másrészről, meg nem akarnak olyat alkalmazni a programozós diákmunkások, akikről nem feltételezik, hogy legalább 2-5 évet le tud gályázni a cégnél. Én terveim szerint Márciusban haza megyek Magyarországra. Nem valószínű, hogy meg tudom fűzni az itteni cégeket, hogy engem alkalmazzanak programozói diákmunkára még 6 hónapig. De, hátha sikerül, úgyhogy azért még keresgélek.

Köszönöm, hogy elolvastátok a mai postom is és jó visszahallani azt a pár pozitív kommentet is.

Love

Juli

Elmúlt hetek összevissza

Hát akkor hol is kezdjem. Annyira sok dolog történik mostanában, hogy ha minden nap írnék blogot akkor is lennének olyan dolgok, amik érdekesek és szívesen megosztanék a közönséggel. Hiszen nekem minden futó gondolatom olyan zseniális, hogy vétek lenne nem megosztani másokkal. 

Vegyük, az eheti hétfői napot. 

Hétfőnként van egy „angol” nyelvű órám, amit a japánokkal együtt kell hallgatnom. Erről az óráról már korábbi postomban meséltem, de a rend kedvéért, itt a japán diákoknak kell előadást tartaniuk valami komolyabb témáról, mint globalizáció, nők helyzete, internet stb. Sajnos nem csak angoltudásuk, de az előadó képességük is borzalmas. 

Ha én vezetném ezt az órát, csinálnék egy rövid interjút, és aki úgy tud angolul, hogy nem tud, azt nem engedném felvenni ezt a tárgyat. (ezt most jól megmondtam, de higgyétek el, nem érdemes több szót fecsérelni erre az órára, szörnyű, minden órán úgy jöttem ki, hogy banyek, elfelejtettem angolul) Szóval, senkinek a nyelvtudása nem fejlődik azzal, hogy felolvas egy angol szöveget és álomba ringatja az egész csoportot. A poén az, hogy ez az óra nyert valami legjobb angol óra dijjat az egyetemen. Ha ez volt a legjobb akkor nem akarom tudni milyen lehet a többi.

Ezen a héten viszont az én előadásom volt az ausztrál fiúval. Míg a Japánok szabadon választhattak témát, nekünk kötelezően az országunkról kellett előadást tartani.

Ami nem baj, szeretek Magyarországról előadni. Úgyhogy nagyon sokat dolgoztam vele, megterveztem, és úgy vágtam össze, hogy érdekes és izgalmas legyen. Bele raktam egy kicsit Magyarország történelméből is, ilyen volt ilyen lett stb. Vicces képekkel stb.

ÉS a végén, raktam bele az előadásim utána nagyon NAGYON gagyi kérdéseket és azt terveztem, hogy aki elsőnek helyes választ ad annak adok egy csomag cukrot. (ajándék kell a parasztnak, hogy… (by Cartman South Park)) 

Szóval, előadtam a prezentációmat. Az órán bent vannak a japán diákok meg mellé a tanár (orosz), egy fiú (svéd), meg egy ausztrál srác, aki velem lakik egy koleszben. És ez volt az az óra, amikor átérzem, hogy milyen érzés lehet a tanárnak, hogy előad valamiről órán és nem figyelnek rá!!!!!!!!! Hát tényleg szar érzés. 

És szerintem ebben nem az volt baj, hogy szarul adtam elő, mert a külföldiek röhögtek a poénjaimon meg kérdeztek közben Magyarországról. DE a japánok, bakker, mintha 5 zsák krumplinak tartottam volna előadást.

 Én végig ültem az összes borzadályos előadásukat, pedig nagy késztetést éreztem, hogy elővegyem a telefonomat és csináljak valami mást, de úgy gondoltam mások iránti tisztelet, én is örülnék neki, ha figyelnének az előadásom, így próbáltam kihámozni abból a borzadályos angolból, hogy mit is akarnak mondani.

Aztán egy kicsit belegondoltam és rájöttem, hogy szerencsétleneknek az én angol előadásom akár lehetett volna nekik magyarul is. Kb. ugyanannyit értettek volna belőle. Nekem is biztos nehéz lett volna figyelnem ha mondjuk Svédroszágról hallgatok meg egy előadást franciáúl.

Úgyhogy eléggé le voltam lombozva az előadásom után de utána elmentünk az egyetemen tartott Tanabata ünnepségre, ahova azok a japánok is jöttek, akikkel együtt volt órám. Ott odajöttek hozzám és elkezdtek kérdezgetni az előadásomról, igaz, olyan dolgokat, amiket az órán már elmondtam, de legalább páran oda jöttek kérdezgetni. Mondom nekik, ha ennyi kérdésük van, akkor mi a francért nem az órán tették fel? Erre ők: hát bocsássak meg, de a japánok nagyon szerények, és angolul kellett volna kérdezniük, de azt nem mernek, úgyhogy jobbnak látták csöndben maradni. Szóval sem az előadásom után, közben nem akartak megszólalni.

Ez akkor volt igazán ciki, amikor elérkeztünk a kérdéseimhez a végén.

Első kérdés, hol van Magyarország, válaszlehetőségek, Európában, Afrikában vagy a Marson. Teljes csend. Mondom wtf???, úgyhogy az első kérdésre az ausztrál srác válaszolt a másodikra meg a japán barátnőm. A harmadikra már nem is mertem rámenni, valószínűleg teljes csönd lett volna a válasz. Nos, legalább megmaradt egy csomag cukor nekem. 

Viszont akire igazán megsértődtem az az órát tartó tanár volt. Emberünk Oroszországból érkezett hozzánk.

Kérdezi tőlem az előadásom végén, hogy Magyarországon tényleg olyan nagyon szar az egyetemi oktatás? Mert Ő azt hallotta, hogy akik Magyarországon kapnak diplomát az annyira rossz, hogy nem lehet elmenni vele sehova külföldre.

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor rá akartam borítani az asztalt és megütni a ruszki fejét… de helyette csak vetettem rá egy enyhén szólva morcos pillantást és mondtam neki, hogy ezt kurvára rosszul tudja. Így utólag meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy akar-e egy kicsit beszélgetni Putyinról. Nem tudom, hogy lehet valaki ilyen tahó, hogy feltegyen egy ilyen kérdést. 

 

Én sok rosszat tudok mondani az otthoni egyetememre, de azt speciel nem, hogy amit megtanítanak, azt rosszul tanítanák. Inkább nem kommentálom a japán oktatást, rendszerzetségét és színvonalát programozásból. (Erről nem lesz blogpost, mert a nagy része szakmai rizsa lenne, és lehet, nem mindenki értené, miről beszélek. Nem sértés akart lenni, egyszerűen én meg a nyelvészeti témához nem tudnék hozzá szagolni)

A héten találkoztam a magyarországi japán tanárommal. Érdekes dolgokat mondott. Előző nap találkozott néhány másik tanítványával, akik szintén itt vannak Japánban féléves tanulmányi képzésen. De ők azt mondták, hogy nagyon utálják Japánt és haza akarnak menni.

Az a nagy problémájuk, hogy a japánok csak azért jönnek oda hozzájuk beszélgetni, mert Ők külföldiek és érdekesnek tartják, őket mert mások, valójában a belső személyiségüket le se tojják. És ezért nincsenek is japánban barátaik. 

Heeey genius!!! Kívülről nem látom, hogy te esetleg állatvédő vagy szereted a spenótot vagy a leghőbb vágyad a világbéke. Először megnézlek, oh, ez az arc intelligensnek néz ki, és elkezdek vele általános dolgokról beszélgetni. 

A többi egyetemről Japánban nem tudok nyilatkozni, de ezen az egyetemen minden Japán diák hihetetlenül nyitott a külföldiek felé. Rakat programot szerveznek, amik elég jól szoktak sikerülni, és én amióta itt vagyok az óta egyszer nem ebédeltem vagy vacsoráztam egyedül az egyetemen. Mindig valami japán vagy kínai oda jött hozzá, hogy szia, én ez vagyok itt láttalak beszélgessünk. Nyilván vidéki egyetemen ez másképp megy, de itt Tokyoban eléggé izgatottak az emberek a külföldiekkel kapcsolatban.

Japánból a tájfun szerencsére elvonult tegnap.

Ami azért kár, mert a híradó meg a szirénás kocsi ment körbe 3 napig, mondtam, hogy mindenki maradjon a lakásában pénteken és szombaton, mert szupertájfun és minden mentse a bőrét. Be is vásároltam ilyen túlélő kajákat, de otthon láttam már nagyobb vihart.

Amikor Tajvanon voltam akkor is elkerült. Biztos pikkel rám vagy nem tudom. De helyette kárpótlásképpen kaptunk egy 6os erősségű földrengést reggel és szökőár riadót. 

Valakinek nem lehet a kedvére tenni.

Kimerjük a Dunát

Már szerintem egy hónapja nem írtam semmit a blogomba, most van kedvem meg időm is pótolni a mulasztást. :) Hátha valakik elolvassák.

Azt hiszem azzal nem sok ujjat mondok, ha továbbra is azt állítom, hogy itt minden nagyon nagyon jó még mindig. Ebbe mondjuk hatalmas szerepe van az itteni társaságnak. Nem voltam kolesz lakó otthon soha, de azt hiszem valahogy így képzelném el a koleszos egyetemi éveket. Sokat megyünk együtt helyekre, együtt eszünk meg tanulunk. (Biztos meglepő de tanulni is szoktam :D )

Kiírtam Facebookra, hogy mégsem szeptemberben, hanem februárban jövök majd haza Magyarországra. "Szerencsére" Magyarországról senki nem jön ki ide, így megengedték a japánok, hogy maradhatok még egy fél évet. A vízumomat pedig egy évre utalták ki eredetileg, úgyhogy szerencsére azzal sem kell vesződnöm.

Gyakori kérdések Julinál :D

"Nem hiányzik Magyarország?"
De hiányzik, de úgy gondolom, hogy japán 1 éves vízumokat nem osztogatnak ingyen az utcán, ezért úgy voltam vele, hogy nem éri meg haza menni szeptemberben pusztán mert van 1db tárgyam az Óbudai Egyetemen plusz egy befejezetlen szakdolgozatom.
 Úgyhogy inkább maradok még egy fél évet és tanulom a nyelvet. Az talán értelmesebb mint...  mindegy, inkább nem kommentálom.
Szóval néha rám tör az érzés, hogy szeretnék látni magyar búzatáblát japán rizsföldek helyett a változatosság kedvéért, de ez gyorsan el is múlik. Viszont februárban nagy valószínűséggel haza jövök, mert 1 év elég lesz itt.

"Barátod mit szól hozzá?"
Kedves tőletek, hogy így aggódtok a párkapcsolatomért. :) De párom, azt mondta, hogy szétrúgja a popóm, ha haza jövök, holott maradhatnék még egy fél évet. Természetesen hiányzik, de elég dolgom van itt, hogy elterelje a figyelmemet. Lehetek olyan mint az itteni finn lány, aki számolja vissza a napokat, hogy mikor jön ki a férje Japánba...




Szóval, nagy szerencsém van, hogy megengedték, hogy kint maradjak még egy fél évet Japánban, mert az ausztráloknak nem engedték meg.

Mivel, következőleg már nem fog járni nekem az ösztöndíj sajnos, ezért elkezdek dolgozni. Nah, nem kell nagyra gondolni, a vízumommal itt csak diákmunkát vállalhatok. 2 hét múlva szerzek be japán mobil telefont és japán bankszámlát mert ezek nélkül nem lehet munkát keresni.




Úgyhogy igazán érdekes dologról Nektek, nem tudok irni jelenleg, mert az utazgatáson kívül nagy kultúr- schokkos élményem nincsen, az utóbbi időben.

Talán egy dologról mégis. :)

2 héttel ezelőtt, megkértek az osztrákok (akik nagyon jól tudnak japánul), hogy jöjjek el velük segíteni japánoknak, angol társalgó foglalkozást tartani. Ők ezért kapnak pénzt, hogy másfél órát a japánokkal foglalkoztak.

Remélhetőleg van esély arra hogy, én vegyem át a szakkör egy részét következő szemeszterben, mert Ők haza mennek Ausztriába. A szakkör úgy néz ki, hogy minden héten kitalálnak az osztrákok valami témát, és arról kell társalkodni a japánoknak, hogy fejlődjön az angoljuk. (itthoni japán Kaiwa csoport :) )
A múltkori témája a osztrákoknak, a foci VB volt. De ők azt a részét akarták megbeszélni a japánokkal, hogy milyen problémákat okozott ez Brazíliában, hogy ott rendezik a VBt. Nos, mi, próbáltunk ráfeküdni arra a témára, hogy korrupció, bűnözés, meg sok lóvé elment egy ilyen baromságra, holott Brazíliában köztudottan nagyon szar a helyzet.

Rájöttünk, hogy a japánok elmagyarázni a korrupció fogalmát olyan vállalkozás, mint gyűszűvel kimerni a Dunát...
Megnézték a szótárban, akkor sem értették... Úgyhogy a vége az volt, hogy csak arról folyt a szó, hogy kinek mi a kedvenc sportja, meg melyik országnak szurkol a VBn.

Játék programozói kör

Említettem egy korábbi postomban, hogy itt az egyetemen sok fajta diákkör közül lehet választani. Nem kötelező, de úgy voltam vele, hogy ha lehetőség van rá, akkor szívesen belépek egybe, ami érdekel.

Először a főző szakkört választottam, de aztán egyik nap, elmentem retyóra az egyik épületben, és megláttam egy kis posztert, azzal a felirattal, hogy RPG.

Ez az a felhívás volt. 

Úgy gondoltam, próba cseresznye, írok, a szervező srácnak, max azt mondja nem.

Szerencsére azt mondta nyugodtan jöhetek, de az első találkozóra nem tudtam elmenni, mert akkor mentem Kamakurába. Később megtudtam, ez nem is volt nagy kihagyás, mert arra csak kevesen tudtak az előző találkozóra elmenni. 

Viszont írták, hogy vasárnap közösség találkozó lesz az egyetemen, ha szeretnék, jöjjek el. Vasárnap bemászni az egyetemre… :P Pont azon a vasárnap volt, BBQ parti a japánokkal, így amúgy is be kellett volna mennem. Szóval könnyen rávettem magam. :D

A BBQ partiról előbb el kellett jönnöm, hogy az első közösség találkozóra oda érjek. Amit eléggé sajnáltam, mert a BBQ is nagyon jó volt. 

Bár elég fárasztó, minden japánnal megismerkedni, végig rágni magunkat ugyanazokon a hülye kérdéseke. (honnan jöttem, mit tanulok, hány éves vagyok, MOn tényleg magyarul beszélnek stb. ) Ha ezen túl vagyunk, élvezetes beszélgetések keletkeznek. De ezen végig kell menni.

 Van itt még valami. A nevem Juli,(no shit) és amikor előtte kint voltam Japánba, („Dzsulia”) néven mutatkoztam be. Kicsit sznobnak éreztem, úgyhogy a változatosság kedvéért, itt mindig Julinak mutatkoztam be, és ezt a japánok „Juri”- nak ejtik. A „Juri” egy japán név, van is ilyen nevű virág 

Nah ez után jön a japánoktól az abszolút retardált kérdés: „Huh, This is a japanese name, are you Japanese?”

Az a helyzet, hogy azt hinnéd ez poén, de ezt teljesen komolyan kérdezik. Ezt amióta itt vagyok, vagy 40. Hallaom.Szóval annak ellenére, hogy Juliként mutatkoztam be, szinte mindenki ragaszkodik a „Dzsuliához”. :D (Are you hungry, hungarian?, kérdést inkább nem kommentálom)

Nah, de vissza a témához.

Délután négykor leléptem a BBQról. Visszasétáltam a parkból az egyetem főkapujához. Sohasem láttam őket, nem tudtam kit kell keresni, ezért egy kevésbé jól látható helyre behúzódtam. Gondoltam, majd amikor idő van, kimegyek a kapun.

2 perc múlva 4 japán srác fejét láttam átnyúlni, a kapun egymás után. Gondolom azért, hogy megnézzék a „Gaijint”. Mondom, oké valszeg ők lesznek azok. 

Kimentem, ott már egy nagyobb tömeg összeverődött. Voltunk vagy 40en. 

Én egy kicsit arrébb álltam a többiektől, mert nem ismertem senkit. Sokan rám néztek, csodálkozva, hogy mi az Istent keresek én itt. (később megtudtam, hogy nagyon sokan még „Gaijin”t sem láttak közelről, és ebben a klubban én voltam az első külföldi) Egy idő után oda jön hozzám egy japán, és kérdezi: „Juli san?” Mondom, az vagyok, kipipálja a nevem a papíron, majd elmegy.

Mondom, oookééé….

Aztán láttam, hogy sokan ott beszélgetnek, egymással, én meg egyedül álldogálok. Már azon voltam, hogy „Screw this, I am going home”, amikor egy japán srác oda jön hozzám és japánul megkérdezi, hányad éves vagyok az egyetemen. 

Aztán elkezdtünk beszélgetni. Szerencsére, a környezetemben lévő többi japán is meghallotta, hogy beszélek japánul, bátran oda jöttek és elkezdtek velem beszélgetni. :DDDD

Utána elmentünk együtt kajálni, ott megbeszéltük milyen játékokkal játszunk, milyen animokat szeretünk. Nagyon rendesek voltak, mert ajánlottak mindenfélét, úgyhogy összességében nagyon jól sikerült, nem unatkoztam. 

Később beszélgettem, a szervező sráccal, az mondta, hogy nagyon izgult, mert nem volt biztos benne, hogy jól fogom érezni magam, mert milyen lesz a japánom. Meg Ő soha nem beszélt külföldivel, úgyhogy nem tudta elképzelni milyen leszek. :D Az meg, hogy programozó lány, nah azt nehezen tudta elképzelni.

Szóval, miután a japánok megtudták, hogy hát bezony beszélek japánul, sokkal bátrabbak lettek felém. J A legjobb az egészben az volt, hogy nem kellett végig válaszolnom senkinek se, hogy: van magyar nyelv, igen van magyar kaja, igen Európa stb. A kutyát sem érdekelte, mindenki inkább a játékokról, a programozásról meg az animkról kérdezett.  Áh, de jó volt. :D

Amikor vége lett 4 en elkísértek az állomásra, előtte meg mondták, hogy jöjjek következőleg, mert akkor anime közösségi filmnézés lesz. Arról, hogy a klub milyen játékot csinál arról nem volt szó. XD Csak arról, hogy miket fogunk közösen játszani meg nézni. :D Szóval nem tudom ezen a mi a programozás. :D

Sokan voltak a találkozón, ez elég rasszista lesz, de nekem nagyon sok japán arca teljesen egyforma. :S Még a nevekkel is problémáim vannak, főleg amikor bejelölnek Facebookon vagy Linenon.

Tegnap, a lyukas órámba elmentünk fagyizni, 2 ausztrállal utána meg játékterembe játszani. Ott véletlenül összefutottam 3 japán sráccal, a nevemen szólítottak és mondták, hogy ismernek a találkozóról. Őőő oké, szégyen, nekem még az arcuk sem volt ismerős. Mindenesetre örültem, hogy ők is hívtak a következő találkára, megjátszani.

Úgyhogy nagyon örülök, hogy végül úgy döntöttem nem megyek haza, hanem ott maradok. Igyekszem a következőre is elmenni. :)