Elmúlt hetek összevissza

Hát akkor hol is kezdjem. Annyira sok dolog történik mostanában, hogy ha minden nap írnék blogot akkor is lennének olyan dolgok, amik érdekesek és szívesen megosztanék a közönséggel. Hiszen nekem minden futó gondolatom olyan zseniális, hogy vétek lenne nem megosztani másokkal. 

Vegyük, az eheti hétfői napot. 

Hétfőnként van egy „angol” nyelvű órám, amit a japánokkal együtt kell hallgatnom. Erről az óráról már korábbi postomban meséltem, de a rend kedvéért, itt a japán diákoknak kell előadást tartaniuk valami komolyabb témáról, mint globalizáció, nők helyzete, internet stb. Sajnos nem csak angoltudásuk, de az előadó képességük is borzalmas. 

Ha én vezetném ezt az órát, csinálnék egy rövid interjút, és aki úgy tud angolul, hogy nem tud, azt nem engedném felvenni ezt a tárgyat. (ezt most jól megmondtam, de higgyétek el, nem érdemes több szót fecsérelni erre az órára, szörnyű, minden órán úgy jöttem ki, hogy banyek, elfelejtettem angolul) Szóval, senkinek a nyelvtudása nem fejlődik azzal, hogy felolvas egy angol szöveget és álomba ringatja az egész csoportot. A poén az, hogy ez az óra nyert valami legjobb angol óra dijjat az egyetemen. Ha ez volt a legjobb akkor nem akarom tudni milyen lehet a többi.

Ezen a héten viszont az én előadásom volt az ausztrál fiúval. Míg a Japánok szabadon választhattak témát, nekünk kötelezően az országunkról kellett előadást tartani.

Ami nem baj, szeretek Magyarországról előadni. Úgyhogy nagyon sokat dolgoztam vele, megterveztem, és úgy vágtam össze, hogy érdekes és izgalmas legyen. Bele raktam egy kicsit Magyarország történelméből is, ilyen volt ilyen lett stb. Vicces képekkel stb.

ÉS a végén, raktam bele az előadásim utána nagyon NAGYON gagyi kérdéseket és azt terveztem, hogy aki elsőnek helyes választ ad annak adok egy csomag cukrot. (ajándék kell a parasztnak, hogy… (by Cartman South Park)) 

Szóval, előadtam a prezentációmat. Az órán bent vannak a japán diákok meg mellé a tanár (orosz), egy fiú (svéd), meg egy ausztrál srác, aki velem lakik egy koleszben. És ez volt az az óra, amikor átérzem, hogy milyen érzés lehet a tanárnak, hogy előad valamiről órán és nem figyelnek rá!!!!!!!!! Hát tényleg szar érzés. 

És szerintem ebben nem az volt baj, hogy szarul adtam elő, mert a külföldiek röhögtek a poénjaimon meg kérdeztek közben Magyarországról. DE a japánok, bakker, mintha 5 zsák krumplinak tartottam volna előadást.

 Én végig ültem az összes borzadályos előadásukat, pedig nagy késztetést éreztem, hogy elővegyem a telefonomat és csináljak valami mást, de úgy gondoltam mások iránti tisztelet, én is örülnék neki, ha figyelnének az előadásom, így próbáltam kihámozni abból a borzadályos angolból, hogy mit is akarnak mondani.

Aztán egy kicsit belegondoltam és rájöttem, hogy szerencsétleneknek az én angol előadásom akár lehetett volna nekik magyarul is. Kb. ugyanannyit értettek volna belőle. Nekem is biztos nehéz lett volna figyelnem ha mondjuk Svédroszágról hallgatok meg egy előadást franciáúl.

Úgyhogy eléggé le voltam lombozva az előadásom után de utána elmentünk az egyetemen tartott Tanabata ünnepségre, ahova azok a japánok is jöttek, akikkel együtt volt órám. Ott odajöttek hozzám és elkezdtek kérdezgetni az előadásomról, igaz, olyan dolgokat, amiket az órán már elmondtam, de legalább páran oda jöttek kérdezgetni. Mondom nekik, ha ennyi kérdésük van, akkor mi a francért nem az órán tették fel? Erre ők: hát bocsássak meg, de a japánok nagyon szerények, és angolul kellett volna kérdezniük, de azt nem mernek, úgyhogy jobbnak látták csöndben maradni. Szóval sem az előadásom után, közben nem akartak megszólalni.

Ez akkor volt igazán ciki, amikor elérkeztünk a kérdéseimhez a végén.

Első kérdés, hol van Magyarország, válaszlehetőségek, Európában, Afrikában vagy a Marson. Teljes csend. Mondom wtf???, úgyhogy az első kérdésre az ausztrál srác válaszolt a másodikra meg a japán barátnőm. A harmadikra már nem is mertem rámenni, valószínűleg teljes csönd lett volna a válasz. Nos, legalább megmaradt egy csomag cukor nekem. 

Viszont akire igazán megsértődtem az az órát tartó tanár volt. Emberünk Oroszországból érkezett hozzánk.

Kérdezi tőlem az előadásom végén, hogy Magyarországon tényleg olyan nagyon szar az egyetemi oktatás? Mert Ő azt hallotta, hogy akik Magyarországon kapnak diplomát az annyira rossz, hogy nem lehet elmenni vele sehova külföldre.

Azt hiszem ez volt az a pont, amikor rá akartam borítani az asztalt és megütni a ruszki fejét… de helyette csak vetettem rá egy enyhén szólva morcos pillantást és mondtam neki, hogy ezt kurvára rosszul tudja. Így utólag meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy akar-e egy kicsit beszélgetni Putyinról. Nem tudom, hogy lehet valaki ilyen tahó, hogy feltegyen egy ilyen kérdést. 

 

Én sok rosszat tudok mondani az otthoni egyetememre, de azt speciel nem, hogy amit megtanítanak, azt rosszul tanítanák. Inkább nem kommentálom a japán oktatást, rendszerzetségét és színvonalát programozásból. (Erről nem lesz blogpost, mert a nagy része szakmai rizsa lenne, és lehet, nem mindenki értené, miről beszélek. Nem sértés akart lenni, egyszerűen én meg a nyelvészeti témához nem tudnék hozzá szagolni)

A héten találkoztam a magyarországi japán tanárommal. Érdekes dolgokat mondott. Előző nap találkozott néhány másik tanítványával, akik szintén itt vannak Japánban féléves tanulmányi képzésen. De ők azt mondták, hogy nagyon utálják Japánt és haza akarnak menni.

Az a nagy problémájuk, hogy a japánok csak azért jönnek oda hozzájuk beszélgetni, mert Ők külföldiek és érdekesnek tartják, őket mert mások, valójában a belső személyiségüket le se tojják. És ezért nincsenek is japánban barátaik. 

Heeey genius!!! Kívülről nem látom, hogy te esetleg állatvédő vagy szereted a spenótot vagy a leghőbb vágyad a világbéke. Először megnézlek, oh, ez az arc intelligensnek néz ki, és elkezdek vele általános dolgokról beszélgetni. 

A többi egyetemről Japánban nem tudok nyilatkozni, de ezen az egyetemen minden Japán diák hihetetlenül nyitott a külföldiek felé. Rakat programot szerveznek, amik elég jól szoktak sikerülni, és én amióta itt vagyok az óta egyszer nem ebédeltem vagy vacsoráztam egyedül az egyetemen. Mindig valami japán vagy kínai oda jött hozzá, hogy szia, én ez vagyok itt láttalak beszélgessünk. Nyilván vidéki egyetemen ez másképp megy, de itt Tokyoban eléggé izgatottak az emberek a külföldiekkel kapcsolatban.

Japánból a tájfun szerencsére elvonult tegnap.

Ami azért kár, mert a híradó meg a szirénás kocsi ment körbe 3 napig, mondtam, hogy mindenki maradjon a lakásában pénteken és szombaton, mert szupertájfun és minden mentse a bőrét. Be is vásároltam ilyen túlélő kajákat, de otthon láttam már nagyobb vihart.

Amikor Tajvanon voltam akkor is elkerült. Biztos pikkel rám vagy nem tudom. De helyette kárpótlásképpen kaptunk egy 6os erősségű földrengést reggel és szökőár riadót. 

Valakinek nem lehet a kedvére tenni.